Úton

Reggel a menyasszonyi csokorral a kezemben az út szélén navigáltam Mónit, aki egy Suzukit vontatott kifelé az árokból.
Pár perccel előtte téptük fel az autó ajtaját, a két srác egy karcolás nélkül kászálódott ki belőle, szerencséjük volt. Móni az egyik, én a másik ajtaját rántottuk fel az elötte vagy 60 métert az árokban féloldalasan, megállíthatatlanul felénk szánkózó kocsinak.
A mai nap sok szempontból is felejthetetlen, egyrészt szezont zártunk, másrészt nem is akárkik esküvőjét dekoráltuk (kedves ismerős rendezvényszervezőink házasodnak össze ezekben a percekben) harmadrészt megúsztunk egy csúnya ütközést.
Mikor tele a kocsi virágdíszekkel, csokrokkal, állványokkal, halomban állnak a huzatok, a selymek soha nem száguldozunk őrülten. Most is csak haladtunk szépen szabályosan, és a dolog csak úgy megtörtént, nem velünk de egy szempillantás alatt szereplőivé váltunk.
Mikor így dolgozni megyünk minden gondosan be van hátra pakolva, kivéve a menyasszonyi csokrot, amit én vízzel teli vázástúl akármilyen hosszú útra is megyünk ott szoronatok a kezemben, hogy ne legyen baja. Ahogy ma fékeztünk és még nem is tudtuk, hogy megússzuk-e, végig arra gondoltam, jaj mindjárt ez az autó itt köt ki a szélvédőnkön és összetör szőröstűl-bőröstűl-csokrostúl, Móni meg azt mondta, jaj a Teklának ezt, hogy magyaráztuk volna meg?!
Szóval megúsztuk mi is, a srácok is. Az előttünk haladó két autóstól mondjuk megkérdezném, hogy vajon mi a büdös francért nem álltak meg. Szerencsére volt még még két autónyi ember rajtunk kívül is, akik fejvesztve rohantak segíteni, ki tolta, ki húzta, ki a vontató kötelét hozta ....
A vicc az volt amikor közülük az egyik észrevette, hogy nem akármit szorongatok még akkor is a kezemben hanem egy menyasszonyi csokrot, nagyon tetszett neki :))